Urunk mennybemenetele
URUNK MENNYBEMENETELE – A – 2020
Szent Lukács evangélista, az Apostolok Cselekedeteiben (első olvasmány) beszámol a mai főünnep eredeti eseményeiről. A galileai származású tanítványok látták, amint a feltámadt Jézus, miután elbúcsúzott tőlük, a szemük láttára csodálatos módon az égbe emelkedett. Hittani ismereteinkből tudjuk, hogy Jézust, az Isten Fiát maga, az Atya küldte, mégpedig azért, hogy a bűnös világot megváltsa. A váltságdíj pedig Jézus élete volt, amelyet a kereszten önként áldozott fel értünk. Miután Jézus véghezvitte a megváltást, vagyis szenvedett, meghalt, eltemették, majd pedig feltámadt a halálból, teljesítette az Atya akaratát, visszatért a Mennyei Atyához. Ennek a visszatérésnek az eseményét ünnepeljük meg minden esztendőben Húsvét után 40 nappal (eredetileg Áldozócsütörtök), Mennybemenetelkor, és ugyanakkor keressük is ennek az ünnepnek az értelmét, amely hatással kell, hogy legyen ma a mi életünkre is.
Mindenek előtt azt érdemes tisztázni a gondolatainkban, hogy az Úr Jézus mennybemenetelével egy új korszak kezdődött mind az apostolok és tanítványok, mind pedig az emberiség számára. Jézus mennybemenetelével elkezdődött a születő Egyház küzdelmes missziója (küldetése) egy ellentmondásokkal teli és esendő világban. Szinte megdöbbentő, hogy a történelemben elinduló Egyház a sikerek ellenére küzdelmes szenvedéseket és jelentős megpróbáltatásokat él át.
Szent Lukács azzal vezeti be a lényegi mondanivalóját, hogy „amikor egy alkalommal együtt étkezett velük, (a feltámadt Jézus) megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére…, ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” (ApCsel 1,5) Az első dolog, amire felfigyelhetünk, a helyszín, Jeruzsálem, Palesztina fővárosa, a különleges események színtere. Minden túlzás ellenére megállapítható, hogy Jeruzsálem volt az a központi hely, ahol az üdvtörténet nagy eseményei történtek (érdemes végig olvasni a Szentírást, és kijegyzetelni, hogy mi minden esemény történt ott), s most a végidő nagy ígérete, a Szentlélek eljövetele is Jeruzsálemben következik be.
Ezt követően Jézus megmagyarázza a Szentlélek eljövetelének célját az Egyház számára. Az apostolok (a próféták tanítása alapján) Isten Lelkének a végső időben történő kiárasztását összekapcsolták Dávid királyságának helyreállításával (vö. Jer 33,3; Oz 6,11; Zsolt 14,7; 85,2; Sir 48,10) és a népek zarándoklatával Jeruzsálembe (Iz 2,2-4). Tulajdonképpen az apostolok ezért kérdezték meg Jézustól: „Uram, most fogod helyreállítani Izrael országát?” (ApCsel 1,6). Fura dolog történik ez után, Jézus nem ad konkrét választ a kérdésükre, hanem egyszerűen elhárítja a választ. Ezzel egyértelműen arra utal, hogy az apostoloknak (és az összes tanítványoknak is) nem az a feladatuk, hogy Isten országa eljövetelének időpontját számítgassák (mint ahogy ma is sok szekta félrevezető módon ezt teszi), hanem az, hogy Jézus evangelizáló (hittérítő) tevékenységét folytassák, mert ezzel (az evangélium hirdetésével) meghívják (!) az egyetemes emberiséget (ezért kell kivétel nélkül minden népnek hirdetni az evangéliumot) Isten országába. Arra is egyértelműen utal az elbeszélés szövege, hogy a Szentlélek erejének adományában azért részesülnek, hogy ezt a feladatot ők, és majd utánuk az Egyház, minden nehézséget legyőzve (!) és eredményesen (!) teljesíthesse az idők végéig. Ezt így olvassuk: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) A Szentlélek eljövetele tehát az Egyház missziós tevékenységének (kötelező igehirdetésének) a kezdete.
Az elbeszélés azzal zárul, hogy az égbe emelkedő Jézust „feszülten figyelő” apostolok mellet „két férfi állt meg, fehér ruhába öltözve”. Így szóltak az apostolokhoz: „Ez a Jézus… úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.” (ApCsel 1,11) Hittani ismereteinkből tudjuk, hogy Jézus az Atya jobbjára emeltetett. Az ígéret: „úgy jön el ismét” először is azt ígéri, hogy a feltámadt és égbe távozó Jézus visszajön, de arra is vonatkozik, hogy az idők végén (világ végén) bekövetkező második eljövetele hozza el Isten országának beteljesedését, a történelem végérvényes célba érését, az üdvözült emberiség találkozását Jézussal. Gyakorlatilag ez az Egyház nagy reménysége.
Urunk, Jézus, a Messiás, Dávid fia, Isten új népét, az új Izraelt magához szólító Egyházat hozta létre az utolsó vacsorán. A mai főünnep rámutat arra, amikor elérkezett a pillanat, hogy megbízza Egyházát az emberiséghez szóló küldetéssel. Számadást ad, hogy az Egyház kinek a megbízásából lép az emberiség nyilvánossága elé, mire terjed ki küldetése, mit kell elérnie, és végül arra is, hogy van-e / lesz-e ereje az Egyháznak mindezek teljesítésére.
Szent Máté evangélista így kezdi az elbeszélést: „A tizenegy tanítvány elment Galileába…” (Mt 28,16) Húsvét után vagyunk, tehát az áruló (Júdás) már nincs a tanítványok között, hiszen kétségbeesésében felakasztotta magát, a tanítványok köre nem teljes, most csak tizenegyen vannak (megtapasztalták már az egység hiányát). Így, a teljes közösség nélkül (csonkán) kell elkezdeni teljesíteni a jézusi küldetést. Az evangéliumban elbeszélt esemény Galileában történik, ott, ahol Jézus elkezdte tevékenységét. Ezzel gyakorlatilag a kezdet és a vég találkozik, a beteljesedés ott megy végbe, ahonnan elindult Jézus üdvözítő műve. Az evangélista jelzi, hogy egy hegyre mennek az apostolok. A Bibliában a hegynek mindig szimbolikus jelentősége is van, kifejezi az Istenhez való közel állást. Szent Máté így folytatja: „Amikor meglátták őt (Jézust), leborultak előtte, bár néheányan kételkedtek.” (Mt 28, 17) Itt, most, az apostolok személyében az egész Egyház „járul” Urához, a feltámadt Krisztushoz, hogy átvegye (igehirdető) küldetését az emberiség üdvösségének szolgálatára. Érdemes felfigyelni arra, hogy Júdás halála miatt az amúgy sem teljes közösség tagjaiból még „néhányan kételkedtek” is. Nem mellékes, hogy kevesen vannak, és még kételkednek is. Vajon, mi jó lehet ebből?! Emberileg nézve nem sok jó… Jézus mégis ettől, a sérült és hitével küszködő közösségtől vár valamit. A tanítványok kételye olyan jelenség, amely Jézus húsvéti jelenéseit kíséri, de a feltámadt Jézus látása, a szemtanúság (erre vonatkozik a „láttuk az Urat” kijelentés) feloldotta bennük ezt a feszültséget. A kétely, a kishitűség feloldására a látás helyett a Jézustól adott megbízatásra kerül a hangsúly, ezek vezetnek a hit biztonságára. Ez arra is utal, hogy az Egyházban később is felütheti a fejét a kishitűség azok között, akik már nem láttak, azaz nem voltak szemtanúk, ők a Jézus megbízatása és igéje jegyében vezetett Egyházban jutnak el a hit biztonságára (gyakorlatilag mi magunk is).
Jézus érdekes kijelentéssel kezdi az apostolokhoz intézett beszédét: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön.” (Mt 28,18b) Az Egyház megbízatása a feltámadt Krisztustól ered. Az Egyház hatalma Krisztusnak, mint Isten Fiának az Atyával való egységéből következik. A feltámadással elérkezett az idő, amikor levetve a földi élet gyengeségét, nyilvánvalóvá lett Isten Fiának hatalma. Az Egyház tehát nem saját nevében és saját erejéből, hanem Isten Fia felhatalmazásában és követségében szól a világhoz. Az Egyház kegyelmek hordozója, amelyeket a Jézusba vetett hitre hívó tanítás, a szentségekkel és az evangélium erkölcsi eszményeinek hirdetésével közvetít az emberiségnek. Három feladatát különböztetjük meg: 1. A népekhez való küldetés: az Egyház az egyetemes emberiséghez fordul. Feladata, hogy az embereket Krisztussal való személyes élet- és sorsközösségre hívja, az ő tanítványaivá tegye, amelynek kezdete a keresztség. Tanítvány az, aki hisz Jézusban, az üdvösség és örök élet szerzőjének ismeri el őt, hozzá méri cselekedeteit. 2. A népek megkeresztelése: a Krisztushoz tartozás pecsétje a keresztség, az Isten országába való belépés és az Egyházhoz, Krisztus közösségéhez tartozás feltétele (vö. Jn 3,5), amely Krisztusba öltözést hoz létre: „…mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra.” (Gal 3,28) 3. A tanítás: a Krisztusban hívő és a keresztségben a kegyelem hordozójává lett tagjainak azt az evangéliumi életeszményt kell átadni, amit Jézus tanított és parancsolt követőinek, hogy az embereket Krisztushoz vezetve magatartásukban átformálja őket. Minden emberben felmerülhet a kérdés: vajon képes lesz-e ezt a sokrétű feladatot teljesíteni az Egyház? Az Úr Jézus megígéri, hogy mindig Egyházában marad segítő jelenlétével: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt 28,20) Ez nem azt jelenti, hogy Egyháza mentesül a megpróbáltatásoktól, a történelem viharaitól, vagy akár az útkeresés küzdelmeitől, hanemm azt, hogy mindezek közepette bizakodhat Krisztus erejében, aki képesíti a helytállásra. Párizs jelmondata: „Fluctuat nec mergitur” – „Hánykolódik ugyan a hullámokon, de soha el nem merül.” Ez az Egyházra is igaz…
XVI. Benedek pápa írja: „Krisztus lehozta a földre Isten feltétlen emberszeretetét, s felvitte a mennybe az istenszerető embert.” Krisztus a legtöbbet, a legnagyobbat adta nekünk, önmagát. Nekünk is a legtöbbet, a legnagyobbat kell adnunk cserébe, önmagunkat, amikor állapotbeli kötelességünknek eleget teszünk, akkor ajándékozzuk magunkat Krisztusnak, hogy szeretetünket Isten elé helyezze, mint a legtisztább áldozatot és felajánlást részünkről.
Urunk, Jézus Krisztus! Fölnézünk az ég felé, hisz apostolaid szeme láttára arra indultál el. Hisszük és valljuk, hogy velünk maradtál az Oltáriszentségben, a kenyér és a bor színe alatt. Add kegyelmedet, hogy második eljöveteledet várva, hitünk ne csorbuljon, reménységünk ne veszítsen lángjából, hanem egyre buzgóbban kövessünk Téged, Megváltó Istenünket! Ámen.”
Mindenek előtt azt érdemes tisztázni a gondolatainkban, hogy az Úr Jézus mennybemenetelével egy új korszak kezdődött mind az apostolok és tanítványok, mind pedig az emberiség számára. Jézus mennybemenetelével elkezdődött a születő Egyház küzdelmes missziója (küldetése) egy ellentmondásokkal teli és esendő világban. Szinte megdöbbentő, hogy a történelemben elinduló Egyház a sikerek ellenére küzdelmes szenvedéseket és jelentős megpróbáltatásokat él át.
Szent Lukács azzal vezeti be a lényegi mondanivalóját, hogy „amikor egy alkalommal együtt étkezett velük, (a feltámadt Jézus) megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére…, ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” (ApCsel 1,5) Az első dolog, amire felfigyelhetünk, a helyszín, Jeruzsálem, Palesztina fővárosa, a különleges események színtere. Minden túlzás ellenére megállapítható, hogy Jeruzsálem volt az a központi hely, ahol az üdvtörténet nagy eseményei történtek (érdemes végig olvasni a Szentírást, és kijegyzetelni, hogy mi minden esemény történt ott), s most a végidő nagy ígérete, a Szentlélek eljövetele is Jeruzsálemben következik be.
Ezt követően Jézus megmagyarázza a Szentlélek eljövetelének célját az Egyház számára. Az apostolok (a próféták tanítása alapján) Isten Lelkének a végső időben történő kiárasztását összekapcsolták Dávid királyságának helyreállításával (vö. Jer 33,3; Oz 6,11; Zsolt 14,7; 85,2; Sir 48,10) és a népek zarándoklatával Jeruzsálembe (Iz 2,2-4). Tulajdonképpen az apostolok ezért kérdezték meg Jézustól: „Uram, most fogod helyreállítani Izrael országát?” (ApCsel 1,6). Fura dolog történik ez után, Jézus nem ad konkrét választ a kérdésükre, hanem egyszerűen elhárítja a választ. Ezzel egyértelműen arra utal, hogy az apostoloknak (és az összes tanítványoknak is) nem az a feladatuk, hogy Isten országa eljövetelének időpontját számítgassák (mint ahogy ma is sok szekta félrevezető módon ezt teszi), hanem az, hogy Jézus evangelizáló (hittérítő) tevékenységét folytassák, mert ezzel (az evangélium hirdetésével) meghívják (!) az egyetemes emberiséget (ezért kell kivétel nélkül minden népnek hirdetni az evangéliumot) Isten országába. Arra is egyértelműen utal az elbeszélés szövege, hogy a Szentlélek erejének adományában azért részesülnek, hogy ezt a feladatot ők, és majd utánuk az Egyház, minden nehézséget legyőzve (!) és eredményesen (!) teljesíthesse az idők végéig. Ezt így olvassuk: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) A Szentlélek eljövetele tehát az Egyház missziós tevékenységének (kötelező igehirdetésének) a kezdete.
Az elbeszélés azzal zárul, hogy az égbe emelkedő Jézust „feszülten figyelő” apostolok mellet „két férfi állt meg, fehér ruhába öltözve”. Így szóltak az apostolokhoz: „Ez a Jézus… úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.” (ApCsel 1,11) Hittani ismereteinkből tudjuk, hogy Jézus az Atya jobbjára emeltetett. Az ígéret: „úgy jön el ismét” először is azt ígéri, hogy a feltámadt és égbe távozó Jézus visszajön, de arra is vonatkozik, hogy az idők végén (világ végén) bekövetkező második eljövetele hozza el Isten országának beteljesedését, a történelem végérvényes célba érését, az üdvözült emberiség találkozását Jézussal. Gyakorlatilag ez az Egyház nagy reménysége.
Urunk, Jézus, a Messiás, Dávid fia, Isten új népét, az új Izraelt magához szólító Egyházat hozta létre az utolsó vacsorán. A mai főünnep rámutat arra, amikor elérkezett a pillanat, hogy megbízza Egyházát az emberiséghez szóló küldetéssel. Számadást ad, hogy az Egyház kinek a megbízásából lép az emberiség nyilvánossága elé, mire terjed ki küldetése, mit kell elérnie, és végül arra is, hogy van-e / lesz-e ereje az Egyháznak mindezek teljesítésére.
Szent Máté evangélista így kezdi az elbeszélést: „A tizenegy tanítvány elment Galileába…” (Mt 28,16) Húsvét után vagyunk, tehát az áruló (Júdás) már nincs a tanítványok között, hiszen kétségbeesésében felakasztotta magát, a tanítványok köre nem teljes, most csak tizenegyen vannak (megtapasztalták már az egység hiányát). Így, a teljes közösség nélkül (csonkán) kell elkezdeni teljesíteni a jézusi küldetést. Az evangéliumban elbeszélt esemény Galileában történik, ott, ahol Jézus elkezdte tevékenységét. Ezzel gyakorlatilag a kezdet és a vég találkozik, a beteljesedés ott megy végbe, ahonnan elindult Jézus üdvözítő műve. Az evangélista jelzi, hogy egy hegyre mennek az apostolok. A Bibliában a hegynek mindig szimbolikus jelentősége is van, kifejezi az Istenhez való közel állást. Szent Máté így folytatja: „Amikor meglátták őt (Jézust), leborultak előtte, bár néheányan kételkedtek.” (Mt 28, 17) Itt, most, az apostolok személyében az egész Egyház „járul” Urához, a feltámadt Krisztushoz, hogy átvegye (igehirdető) küldetését az emberiség üdvösségének szolgálatára. Érdemes felfigyelni arra, hogy Júdás halála miatt az amúgy sem teljes közösség tagjaiból még „néhányan kételkedtek” is. Nem mellékes, hogy kevesen vannak, és még kételkednek is. Vajon, mi jó lehet ebből?! Emberileg nézve nem sok jó… Jézus mégis ettől, a sérült és hitével küszködő közösségtől vár valamit. A tanítványok kételye olyan jelenség, amely Jézus húsvéti jelenéseit kíséri, de a feltámadt Jézus látása, a szemtanúság (erre vonatkozik a „láttuk az Urat” kijelentés) feloldotta bennük ezt a feszültséget. A kétely, a kishitűség feloldására a látás helyett a Jézustól adott megbízatásra kerül a hangsúly, ezek vezetnek a hit biztonságára. Ez arra is utal, hogy az Egyházban később is felütheti a fejét a kishitűség azok között, akik már nem láttak, azaz nem voltak szemtanúk, ők a Jézus megbízatása és igéje jegyében vezetett Egyházban jutnak el a hit biztonságára (gyakorlatilag mi magunk is).
Jézus érdekes kijelentéssel kezdi az apostolokhoz intézett beszédét: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön.” (Mt 28,18b) Az Egyház megbízatása a feltámadt Krisztustól ered. Az Egyház hatalma Krisztusnak, mint Isten Fiának az Atyával való egységéből következik. A feltámadással elérkezett az idő, amikor levetve a földi élet gyengeségét, nyilvánvalóvá lett Isten Fiának hatalma. Az Egyház tehát nem saját nevében és saját erejéből, hanem Isten Fia felhatalmazásában és követségében szól a világhoz. Az Egyház kegyelmek hordozója, amelyeket a Jézusba vetett hitre hívó tanítás, a szentségekkel és az evangélium erkölcsi eszményeinek hirdetésével közvetít az emberiségnek. Három feladatát különböztetjük meg: 1. A népekhez való küldetés: az Egyház az egyetemes emberiséghez fordul. Feladata, hogy az embereket Krisztussal való személyes élet- és sorsközösségre hívja, az ő tanítványaivá tegye, amelynek kezdete a keresztség. Tanítvány az, aki hisz Jézusban, az üdvösség és örök élet szerzőjének ismeri el őt, hozzá méri cselekedeteit. 2. A népek megkeresztelése: a Krisztushoz tartozás pecsétje a keresztség, az Isten országába való belépés és az Egyházhoz, Krisztus közösségéhez tartozás feltétele (vö. Jn 3,5), amely Krisztusba öltözést hoz létre: „…mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra.” (Gal 3,28) 3. A tanítás: a Krisztusban hívő és a keresztségben a kegyelem hordozójává lett tagjainak azt az evangéliumi életeszményt kell átadni, amit Jézus tanított és parancsolt követőinek, hogy az embereket Krisztushoz vezetve magatartásukban átformálja őket. Minden emberben felmerülhet a kérdés: vajon képes lesz-e ezt a sokrétű feladatot teljesíteni az Egyház? Az Úr Jézus megígéri, hogy mindig Egyházában marad segítő jelenlétével: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt 28,20) Ez nem azt jelenti, hogy Egyháza mentesül a megpróbáltatásoktól, a történelem viharaitól, vagy akár az útkeresés küzdelmeitől, hanemm azt, hogy mindezek közepette bizakodhat Krisztus erejében, aki képesíti a helytállásra. Párizs jelmondata: „Fluctuat nec mergitur” – „Hánykolódik ugyan a hullámokon, de soha el nem merül.” Ez az Egyházra is igaz…
XVI. Benedek pápa írja: „Krisztus lehozta a földre Isten feltétlen emberszeretetét, s felvitte a mennybe az istenszerető embert.” Krisztus a legtöbbet, a legnagyobbat adta nekünk, önmagát. Nekünk is a legtöbbet, a legnagyobbat kell adnunk cserébe, önmagunkat, amikor állapotbeli kötelességünknek eleget teszünk, akkor ajándékozzuk magunkat Krisztusnak, hogy szeretetünket Isten elé helyezze, mint a legtisztább áldozatot és felajánlást részünkről.
Urunk, Jézus Krisztus! Fölnézünk az ég felé, hisz apostolaid szeme láttára arra indultál el. Hisszük és valljuk, hogy velünk maradtál az Oltáriszentségben, a kenyér és a bor színe alatt. Add kegyelmedet, hogy második eljöveteledet várva, hitünk ne csorbuljon, reménységünk ne veszítsen lángjából, hanem egyre buzgóbban kövessünk Téged, Megváltó Istenünket! Ámen.”
