NAGYPÉNTEK 2020.04.10.
NAGYPÉNTEK – 2020
A szent evangéliumban nagypéntek Jézus szenvedésének, halálának és temetésének napja, a liturgiában a húsvéti szent háromnap második napja, aliturgikus (szentmise nélküli) nap, a megváltó szenvedés és kereszthalál ünnepe.
Szigorú böjti nap (latinul: ieiunium), a böjt egyik formája. Kezdetben a szigorú böjt napjain egész nap nem ettek semmit, kenyéren és vízen böjtöltek, később délig nem étkeztek. A 18. századig napi egyszeri étkezés volt engedélyezve meghatározott időpontban, hús, tojás és tejtermék kizárásával. Ezután a szigorú böjt fokozatosan enyhült, előbb az ételek fajtáját, majd az étkezés számát tekintve. Szigorú böjti nap volt hamvazószerda, minden nagyböjti péntek, a kántorböjtök péntekje, karácsony, pünkösd és Nagyboldogasszony vigíliája. 1966-tól csak hamvazószerdán és nagypénteken van szigorú böjt, amikor tilos a hús, a nap folyamán egyszer szabad jóllakni, de megengedett 2 másik, csökkentett mértékű étkezés. Az ital, hacsak nem étel jellegű (pl. tej, leves) nem szegi meg a böjtöt. Megtartása a betöltött 18. évtől a megkezdett 60. évig kötelező. A fő étkezés áthelyezhető a megszokottól eltérő időpontra is. Fel vannak mentve a betegek, a várandós és szoptató anyák, s akik egy étkezés alkalmával csak keveset fogyaszthatnak, a koldusok, a megerőltető munkát végzők, az utazók, s azok a szellemi dolgozók, akiket a szigorú böjt akadályozna kötelességük teljesítésében.
Nagypéntek elnevezései: a zsidó naptárból eredően Paraszkeué (görög), Parasceve (latin), Készületi nap (vö. Mt 27,62; Lk 23,54; Jn 19,31). Innen lett a keleti egyházban Hé hagia kai megalé paraszkeué, A szent és nagy készületi nap. Ebből lett a szláv nyelvekben és a magyarban a Nagy péntek. A latin szertartású egyházban a nagypéntek hivatalos neve Feria sexta in passione et morte Domini, Az Úr szenvedésének és halálának péntekje. Angol nyelvterületen Hosszú péntek, Jó péntek.
Nagypéntek liturgiája: Azokban a templomokban, ahol a zsolozsmát végzik, a nagypénteki matutinum (Olvasmányos imaóra) és laudes (Reggeli dicséret) az officium tenebrarum (sötét zsolozsma – nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat matutinuma és laudese) része. Jeremiás siralmait (lamentáció, a matutinum 1. olvasmánya) a plébániatemplomokban is énekelték reggel, a szentmise órájában. Sok helyen délelőtt (vagy du. 3 órakor) elvégzik a keresztutat. A kereszthalál vagy a temetés órájában (3 órakor vagy 6 órakor) kezdődik az ún. csonka mise, melyben nincs konszekráció (átváltoztatás). Az igeliturgiát néma leborulás vezeti be a díszeitől a tegnapi, nagycsütörtöki szentmise végén megfosztott oltár előtt. A szertartásban mindvégig megmaradt a 3 olvasmány. Utána következik a nagy oratio fidelium (Hívek könyörgése). Rómában a 6. században kapcsolták ehhez az igeliturgiához a Jeruzsálemben már a 4. század óta élő kereszt imádását. A 10. század körül vált általánossá, hogy délelőtt volt az igeliturgia, s délután járultak szentáldozáshoz. A 12-17. században a hívők nem áldoztak nagypénteken. Ez a tilalom 1602-ben Rómán kívül is általános lett, 1632-ben Magyarországon is (Pázmány Péter ekkor rendelte el a római rítus bevezetését). 1955-től a szentáldozás a nagypénteki szertartás része. Az oltárok nagypénteken minden díszüktől megfosztottak.
A Direktórium (az officium és a szentmise rendjét meghatározó, naptári rendet követő könyvecske) a következőket írja nagypéntekről, s ezekkel a szavakkal remekül összefoglalja a mai szertartások értelmét: „Ezen a napon, amikor „Krisztus, a mi húsvéti Bárányunk föláldoztatott”, az Egyház elmélkedik az Úrnak, az ő Jegyesének szenvedéséről, és keresztje előtt hódol. Eközben fontolgatja a kereszten elszenderült Krisztus oldalsebéből való eredetét, és közbenjár az egész világ üdvösségéért. A legősibb hagyomány szerint az Egyház ma nem tart eucharisztikus ünnepet.”
A mai liturgiában három szentírási olvasmányt olvasunk. Az elsőt Izajás próféta könyvéből (Iz 52,13-53,12). Boldog emlékű Bóna László atyától figyelem felhívásként sokszor hallottam kispapként: „Ez a világ legszebb olvasmánya.” Minden esztendőben felidézem Bóna atya szavait, és újra és újra megállapítom, hogy igaza volt, ez az olvasmány valóban a legszebb… A próféta (Izajás) arra hívatott, hogy Isten szavát hallhatóvá tegye az emberek előtt. Izajás így kezdi elbeszélését: „Így szól az Úr: Íme, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és felmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik.” – Mily fönséges szavak, amelyek a „szolga” személyét illetik. Ez a „szolga” pedig nem más, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus. Maga Isten, az Úr nevezi így: „szolgám”, mert az Úr Jézus mindenben alávetette magát az Atya akaratának, önként és szabadon. Azzal pedig, hogy Isten szolgálatába állítja magát, „az ember szolgálatába is áll”. Urunk, Atyja akaratát teljesítve szolgálja a mi üdvösségünket. Ha belegondolunk a szavak jelentésébe és súlyába, az ember – saját kicsiny volta miatt – megretten a hatalmas Isten Szolgája előtt, aki „diadalmaskodik”, aki mindenki mást legyőz, aki „fönséges lesz”, aki a legkiválóbb mindenki között, akit mindenki csodál, akit „felmagasztalnak”, dicsérnek, elismernek, akire felnéznek, aki „dicsőségre emelkedik”, aki elérte az élet legmagasabb fokát, és ezért a legméltóbb a dicséretre…
Ez után Izajás így folytatja a jövendölést ugyancsak róla mondva: „…oly dicstelennek látszott és alig volt emberi ábrázata… Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes, hiszen láttuk, a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis Istentől megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott.” (Iz 52,14-15 – 53,1-4) Izajás próféta fentebb idézett kezdő szavai egy győztes király méltóságát és nagyságát írják le magasztos formába öltve. Az imént, hosszabban idézett szavai pedig mintha az ellenkezőjét sugallnák. Olyan személy ábrázata rajzolódik ki előttünk, akire a magyar nyelv legtalálóbban ezt a kifejezést használja: szánalomra méltó…
Ahhoz, hogy megértsük Jézus személyének és isteni királyságának lényegét, el kell vonatkoztatnunk a földi királyok méltóságtól, és figyelmünket a keresztre feszített Krisztusra kell irányítanunk. A ma olvasott János-Passió, Jézus szenvedéstörténete ebben az elmélyülésben segít bennünket. Szent János tárgyilagosan, rövid utalásokkal írja le az eseményeket. Szent Lukács azonban sokkal képszerűbben és színesebben fogalmaz.
A kereszten kiszolgáltatott Jézus az emberi indulatok célpontjává válik Szent Lukács leírásában: „a főtanács tagjai pedig gúnyolódtak… Gúnyt űztek belőle a katonák is… Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta…” Mindegyikük (a főtanács tagjai, a katonák és az egyik fölfeszített) csúfolódó, gúnyolódó szavainak középpontjában Jézus királyi mivolta áll. A főtanács tagjai – szinte ironikusan – királyi hatalmának kinyilvánítását kérik tőle, felszólítják, hogy saját érdekében csodajelekkel igazolja önmagát (ez a felszólítás hasonlít a pusztai megkísértésre, ahol a sátán akarta próbára tenni Jézust). Ha Jézus valóban a Krisztus, azaz a próféták által megígért Messiás Király, ill. Isten végidőbeli küldötte, választottja, akkor Isten hatalma megmentené őt, hogy ne jusson ilyen helyzetbe; de nem teszi. Ez azt bizonyítja az ott állók számára, hogy Jézus nem Isten választottja, mivel nem igazolja önmagát. Így látszólag jogos a felmerülő kétely: miféle király az, akinek nincs hatalma arra, hogy megvédje magát? Ezután – Szent Lukács leírásában – a katonák űznek csúfot Jézus királyságából. Pilátus előtt az a vád Jézus ellen, hogy királyi méltóságot, evilági uralmat igényel magának: „Azt tapasztaltuk, hogy félrevezeti népünket, megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak. Azt állítja, hogy ő a Messiás király.” (Lk 23,2) Szavaikból kitűnik, hogy a katonák is evilági, politikai értelemben vett királyt vártak. Szent Lukács így örökítette meg: „Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek és ecettel kínálták: Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!” A katonák már nemcsak szavakkal gúnyolják, hanem tettel is: ecetet nyújtottak neki. Az „ecet”-en (görögül: oixosz) savanyú bort kell érteni, amelyet a katonák és a köznép frissítő italként fogyasztottak. Az ecetes (savanyú) bor átnyújtása kivégzéskor az elbódítást, és ezzel együtt a fájdalmak bizonyos fokú enyhítését is szolgálta (erre utal Szent Márk elbeszélése, amely beszámol arról, hogy még a keresztre feszítés előtt mirhával kevert bort ajánlottak fel Jézusnak, aki azt nem fogadta el). Szent Lukács leírásában az ecetes (savanyú) bor átnyújtása a gúnyolódás része; az nem a fájdalmak enyhítésére, hanem éppen növelésére irányul. Jézus valóban Krisztus, a Messiás Király, de nem használja Istentől kapott hatalmát a saját érdekében tett csodákkal arra, hogy elkerülje a szenvedést. Isten Fia ő, és messiási küldetését is istenfiúsága határozza meg, amelynek semmi köze evilági ország és uralom felállításához. Jézus soha nem akart magának sem politikai, sem evilági hatalmat. Uralma és királysága majd feltámadásában és Isten jobbjára emelésében teljesedik be. Királyságának pedig azok lesznek az „alattvalói”, akik az általa szerzett üdvösségben részesülnek (mégpedig saját akaratukból).
Érdemes tudatosítani magunkban, hogy már itt, a kereszten megmutatkozik üdvözítő ereje és szenvedésének hatékonysága. A másik megfeszített gonosztevő először megfeddi társát, akiben abszolút nincs istenfélelem: „Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk.” Aztán, ahogy Pilátus is tette, kinyilvánítja Jézus ártatlanságát: „De ő semmi rosszat sem tett.”, majd ez után alázattal és bűnbánó lelkülettel a megfeszített Jézushoz fordul: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor királyságodba érkezel.” A megfeszített ezen szavai felérnek egy hitvallással, és azt a hitét fejezik ki, ő biztos benne, hogy Jézus a Messiás Király, akinek hatalma van „megemlékezni” a bűnösről, hatalma van feloldozni a bűnei alól. Megdöbbentő Jézus válasza, nem szenvedésébe és kínjaiba temetkezik, ahogy egyébként várnánk, tudva, hogy csak egészen rövid ideje maradt hátra földi életéből, hanem az őt megszólító és a vele együtt felfeszítetthez fordul, és egyértelmű válaszában jelzi, hogy a róla történő megemlékezés, megmentés nem fog késlekedni. Jézus, a Messiás Király többet ígér, mint amit kértek tőle: „Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” Vagyis, ez a másik gonosztevő, aki bűnbánatot tartott és megtért, még ma a halhatatlanság helyére, az Istennel és a Messiással való közös és dicsőséges örök életre jut. Jézus biztosítékát adja annak, hogy halálában a megtérő nem szakad el Istentől, és jutalomban részesül. Ezt a hitet fogalmazza meg Pál apostol is, amikor azt mondja: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” (Fil 1,21), valamint: „Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek.” (Fil 1,23)
Az Izajástól olvasott jövendölés ez után minden eddigi előzményt értelmez, amikor ezt írja: „a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz 53,5) A Messiás Király diadala, fönsége, felmagasztalása és dicsőségre emelkedése, de ugyanígy dicstelensége, az alig föllelhető emberi ábrázata, a szépség és ékesség hiánya, megvetettsége, az emberek közötti utolsó volta, fájdalmai és szenvedései, meg nem becsültsége, megalázottsága és lesújtottsága értelme is mind ebben a mondatban fogalmazódik meg: „a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.”
Az Úr Jézus valódi mivolta földi életének határhelyzetében, a kereszten – amely leginkább ellentmondani látszik mindannak, amit az ember a királyi uralomról gondol – bontakozik ki. Az Úr Jézus az esendő és véges ember megmentője és üdvözítője. Királyságának ereje ott és akkor is tevékeny, ahol minden emberi remény elenyészik. Az idei Húsvétunk úgy tűnik, mintha remény nélküli lenne… Az emberiség – bárhol is él ebben a világban –, egy láthatatlan vírus miatt nagyon is megtapasztalja esendőségét és végességét. Talán érezzük is mindnyájan, most nagyobb szükségünk van Krisztus Királyunk erejére és kegyelmeire, mint bármikor. Tekintsünk ma sokszor a keresztre és rajta a Megfeszítettre, az Örök Főpapra, ahogyan a szentleckében, a Zsidókhoz írt levélben olvassuk, és legyünk állhatatosak a belé vetett hit megvallásban! Ma nem mehetünk a templomba, hogy ünnepi liturgia keretei között öleljük magunkhoz, vagy csókoljuk meg Üdvözítőnk keresztjét, de otthonainkban is vannak (kisebb vagy nagyobb) keresztek, amiket megcsókolhatunk és amelyeket magunkhoz ölelhetünk, megköszönve, hogy Főpapunk együtt érez gyengeségeinkkel!
Rövid vagy hosszúra nyúló földi életünk során sokszor kerülünk kiszolgáltatott, megalázott, megcsúfolt helyzetbe – mint most is –, amikor csekélynek érezzük reményünket, kilátástalannak tűnik sorsunk és jövőnk. Ilyenkor fontos, hogy eszünkbe jusson a vele együtt fölfeszített lator fohásza: „Uram, emlékezzél meg rólam országodban!”
Nem csak a megfeszített és értünk meghalt Jézusra, hanem ránk is igaz, hogy szánalomra méltók vagyunk. Ám Üdvözítőnk még a kereszten sem mondott le rólunk, bűnösökről, miért tenné ezt most? Szánjuk Krisztust a kereszten, de szánjuk önmagunkat is elesettségünkben és kiszolgáltatottságunkban!
A szentatya, Ferenc pápa a mai 10 ünnepi könyörgéshez még egyet hozzátett, amit minden katolikus templomban imádkozunk:
„A járványban megbetegedettekért, az elhunytakért,
és a szeretteiket elvesztőkért is imádkozzunk, testvérek,
hogy megtapasztalhassa a keresztény nép:
életünkben és halálunkban egyaránt mellettünk áll Krisztus,
a Mindenség Királya.
Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:
Mindenható, örök Isten, tekints kegyesen aggodalmunkra,
könnyítsd meg gyermekeid terhét, fogadd országodba az elhunytakat
és erősítsd meg gyenge hitünket, ahogy megerősítetted Szent Fiadat,
Jézus Krisztust, aki értünk kiürítette a szenvedés kelyhét.
Add, hogy mindig kétkedés nélkül bízzunk atyai gondviselésedben.
Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.”
Azonosuljunk az Egyház közös imádságával, ne szűnjünk meg fohászra nyitni ajkunkat!
Marics István :-)
és a szeretteiket elvesztőkért is imádkozzunk, testvérek,
hogy megtapasztalhassa a keresztény nép:
életünkben és halálunkban egyaránt mellettünk áll Krisztus,
a Mindenség Királya.
Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:
Mindenható, örök Isten, tekints kegyesen aggodalmunkra,
könnyítsd meg gyermekeid terhét, fogadd országodba az elhunytakat
és erősítsd meg gyenge hitünket, ahogy megerősítetted Szent Fiadat,
Jézus Krisztust, aki értünk kiürítette a szenvedés kelyhét.
Add, hogy mindig kétkedés nélkül bízzunk atyai gondviselésedben.
Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.”
Azonosuljunk az Egyház közös imádságával, ne szűnjünk meg fohászra nyitni ajkunkat!
Marics István :-)
