NAGYCSÜTÖRTÖK 2020.04.09.
NAGYCSÜTÖRTÖK – 2020
A most végéhez érkező idei nagyböjtben Urunk, Jézus Krisztus negyven napi pusztai böjtölésére (ld. Nagyböjt 1. Vasárnapjának evangéliuma) és értünk vállalt kínszenvedésére (ld. Passió) emlékeztünk. Nagyböjt utolsó hete a nagyhét, amely liturgikus szempontból (amelynek személy szerinti ünneplésétől most mindannyian „megfosztva” vagyunk) rendkívüli értékű és jelentőségű. Nagyböjtben, a liturgiában nem énekeltünk Alleluja-t, a keresztény örvendezés ujjongó énekét; az oltárt nem díszítettük virággal, a szeretet és törődés szimbólumával; a liturgikus énekeink is visszafogottabbak voltak és a liturgiában használt hangszerek is csupán az ének kíséretére korlátozódtak. Mondhatjuk, mintha a liturgia is velünk együtt „böjtölt” volna…
A nagyböjt ideje mindig is előkészület volt a katekumeneknek (felnőtt hittanulóknak) a keresztségre (sajnos, az ő keresztelésük, bérmálásuk és elsőáldozásuk is tolódik időben a COVID-19-világjárvány miatt), a nyilvános bűnösöknek a nagycsütörtöki feloldozásra, s általában mindenkinek a húsvéti misztérium (hitünk központi misztériuma) ünneplésére.
Számos alkalommal végig elmélkedtük a sajátosan is nagyböjti imádságnak és cselekménynek számító keresztúti ájtatosság elvégzésével Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedését. Különösen is megdöbbentő volt számomra templomunkban az utolsó együtt imádkozott nyilvános keresztúti ájtatosságunk március 20-án. Felemelőek és mélyen szántóak voltak az elmélkedések…
Ma nagycsütörtök van, az utolsó vacsora, Jézus elárultatásának és elfogatásának napja, a húsvéti szent háromnap első napja, az olajszentelés az Oltáriszentség alapításának ünnepe. „A föltámadás új ideje a húsvéti szent három napból, mint fényforrásból beragyogja az egész liturgikus évet.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa 1168)
E szent nap elnevezései: az Eucharisztia alapítása alapján a latin szertartásban a 4. századtól Coena Domini (az Úr vacsorája); Feria quinta in Coena Domini (az Úr vacsorájának csütörtökje); 518 előtt Natale Calicis (a kehely születésnapja); Dies Calicis (a kehely napja); a nap kiemelkedő volta szerint a bizánci szertartásban Hé hagia kai megalé pempté (a szent és nagy csütörtök), ebből származik a szláv és más nyelvekben a nagycsütörtök; a nap szent volta szerint a latin nyelvterületen a nemzeti nyelveken szent csütörtök; a lábmosás szertartása alapján mandatum (az antifóna alapján: Mandatum novum do vobis... – Új parancsot adok nektek); a bűnbánók feloldozása alapján Dies absolutionis (a feloldozás napja); a liturgikus szín alapján Németalföldön a 14. századtól fehércsütörtök; a zöldcsütörtök névnek több magyarázata is van: a nagycsütörtökön feloldozottakat reconciliati-nak (megengesztelődöttek) vagy virides-nek (zöldelőknek) mondták, a nagycsütörtök innen dies viridium. Német nyelvterületen a Gründonnerstag név valószínű, hogy nem a zöld színből származik, hanem a grinen, sírni igéből; Magyarországon a katolikus néphagyományban a nagycsütörtök csonkacsütörtök.
Nagycsütörtök liturgiája: Az ősegyházban nagycsütörtökön történt a nyilvános bűnösök kiengesztelése. A vezeklők egész nagyböjtben a templom előcsarnokában kérték a hívek imádságait (később erre is utalva lett a templom előcsarnoka a koldusok helye). A vezeklők a templom előtt leborultak, majd a Miserere (50.) zsoltárt énekelve bevezették őket, kinyitván a templom minden ajtaját, ezzel fejezte ki az Egyház a teljes bűnbocsánatot. Rómában a 7. századtól a déli, pápai szentmisében fogadták vissza és oldozták föl a nyilvános bűnbánókat; ekkor volt az olajszentelés; este pedig a plébániatemplomokban is volt szentmise az Oltáriszentség alapításának emlékezetére. A latin szertartásban ez vált általánossá: délelőtt a püspöki szentmise (krizmamise), melyben az egyházmegye számára a szent olajokat szentelik, este pedig minden plébániatemplomban az utolsó vacsora emlékmiséje. A krizmamisében koncelebráció (papok együttmisézése) volt akkor is, amikor a latin szertartásban nem volt szokásban a koncelebrálás. Az esti szentmiséhez kapcsolódott a 6. században először a mozarab liturgiában a lábmosás szertartása; a 7. századtól a gallikán liturgia területén az oltármosás, majd az oltárfosztás. E szentmise után az Oltáriszentséget már nem a tabernákulumban, hanem a szentsíron őrzik.
A ma esti szentmise a lehető legnagyobb ünnepélyességgel kezdődik. Megszólal a Gloria (ami hamvazószerda óta elmaradt a litrugiából), zúgnak a harangok, szólnak a csengők és az orgona. A könyörgés után azonban már csak népének van orgonakíséret nélkül, „a harangok Rómába mennek”.
Korábban a papok minden hívő lábát megmosták. Később csak a székesegyházakban volt szokás, a püspök 13 kanonokja vagy kispapja, ill. ugyanannyi szegény lábát mosta meg. A 13-as számra több magyarázat is van: Mátyás vagy Pál apostolt jelképezi, mások szerint a vendéglátó házigazdát.
A nagycsütörtök este, ill. éjszaka történő virrasztás része az Olajfák hegyén imádkozó Jézusra való emlékezés. Korábban kálváriára, útszéli keresztekhez vonultak, elmondták a fájdalmas olvasót, az Úr kínszenvedéséről, Mária anyai fájdalmáról énekeltek.
Anyaszentegyházunk a mai estén, szerte az egész világon az utolsó vacsorára emlékezik. Minden keresztény testvérünk felidézi azt a pillanatot, amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus nemcsak feláldozta magát értünk a kereszten, hanem Örök Emléket hagyott közöttünk, saját Testét és Vérét, a kenyér és a bor színe alatt. Nekünk adta az Oltáriszentséget. Tudjuk, hogy szabadon, önként adta áldozatul önmagát. Mégis, a mennyei Atya iránt érzett odaadása és gyermeki engedelmessége rendkívüli módon juttatja kifejezésre önmaga szabad feláldozását. Az utolsó vacsorán mondott szavakat az Egyház „Búcsú-beszédként” minősíti. E szavak közvetlenül a szenvedés előtt fogalmazódtak meg az Úr Jézus ajkán. Tanítványaihoz szólt; azokhoz, akiket a leginkább szeretett, akiket a legközelebb tudhatott önmagához. Szavai elárulják belső érzéseit és isteni szándékát: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban” (Jn 17,19). Ezért a kereszt nemcsak az áldozat, hanem a megszentelődés jele és eszköze is. Ezek a szavak nemcsak a tizenkét apostolnak szóltak – ekkor még Júdás is közöttük volt –, hanem minden kereszténynek, aki Jézushoz akar tartozni. Ma este, mintha ott ülnénk mi is az utolsó vacsora termében, vagy vele virrasztanánk a Getszemáni-kertben. Az Úr Jézus szavai, az evangéliumban elhangzó üzenete nekünk is szól.
Miért fontos minden évben átélni a keresztáldozat mélységét? Mert Péter apostol, a korábban megtagadó, és a később keservesen síró és bűnbánatot tartó ezt mondta Jézusról: „vétkeinket a saját testében fölvitte a keresztfára” (1Pt 2,24). Péter tudta, hogy mit érez a bűnös, és azt is tudta, hogy mit érez az, aki letette vétkét Jézus kezébe…
Három dologra irányul ma este a katolikus ember figyelme:
1. Az Oltáriszentségre. Jézus saját testével és vérével – a szentségi színek alatt – közöttünk maradt, vagyis nem hagyott el bennünket. Ma is táplál (hacsak lelki áldozást végzünk is) és éltet minket. A II. Vatikáni Zsinat így foglalta össze az Eucharisztia, vagyis az Oltáriszentség lényegét: „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával azon az éjszakán, amelyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a keresztáldozat a századokon át az ő eljöveteléig jelenlevő valóság legyen. Ezért szeretett jegyesére, az Egyházra bízta halálának és föltámadásának emlékezetét, az egység jelét, a szeretet kötelékét, mint húsvéti lakomát, amelyben Krisztust fogadjuk szívünkbe, lelkünk megtelik kegyelemmel és megkapjuk a jövendő dicsőség zálogát.” (SC 47.) Az utolsó vacsora óta – Jézus parancsa szerint – az Egyház konszekrálja (átváltoztatja) a kenyeret és a bort; a felszentelt pap szavára válik a kenyér Krisztus szent Testévé és a bor Krisztus szent Vérévé. Az Eucharisztia így az Egyházból születik. De ez igaz fordítva is, nem létezik Krisztus Egyháza az Eucharisztia nélkül, vagyis az Egyház az Eucharisztiából él. Az Eucharisztia, vagyis az Oltáriszentség az Egyház számára: „Csúcs és Forrás” (LG 11.)
2. A papságra. Szintén az utolsó vacsorán kapják meg az apostolok a jézusi parancsot: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Azóta a papság intézménye Krisztus papságát reprezentálja (megjeleníti), vagyis minden felszentelt papban maga Krisztus cselekszik. Sőt meg is fordíthatjuk: a pap „in persona Christi”, vagyis „Krisztus személyében” cselekszik. Ma, amikor kevés fiatal hallja meg a papságra szóló krisztusi hívást, külön imádkoznunk kell naponta (!) papi és szerzetesi hivatásokért, hogy legyenek, akik Krisztus megbízó és konszekráló szavait gyakorolhatják a hívők körében! Vianney Szent János (1786-1859) halálának 150. évfordulójához kapcsolódóan XVI. Benedek pápa „Krisztus hűsége, a papok hűsége” mottóval a papoknak szentelt év meghirdetését jelentette be, és szeretettel kérte a keresztény világot, hogy a hívők buzgón imádkozzanak papjaikért, valamint papi és szerzetesi hivatásokért!
3. A szeretet parancsára. Ezt olvassuk a mai evangéliumban Szent János, a szeretett tanítvány leírásában: „Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének.” Megmosta tanítványainak a lábát. Ez a szeretet a szolgáló szeretetet jelenti. Ez a jézusi példa azt is jelenti, hogy nem elég többé azt mondani, „szeretlek”, hanem jelét kell mutatni (ezért végzi napjainkban is – kivétel e szokás alól a mostani „szükség helyzet” – az Egyház a lábmosás szertartását a liturgiában). Urunk, Jézus Krisztus nem eltörölte a Tízparancsolatot, hanem összefoglalta: „Istent mindennél jobban szeretni, embertársainkat pedig úgy, mint saját magunkat.” Ezt a szolgáló, tevékeny szeretetet kell újra megtanulnunk Krisztustól.
Ma este töltsünk egy órát imádságban (akár szobánk csendjében, vagy családi körben, vagy akár a média segítségével közvetített szertartásba kapcsolódva) az Úrral és Mesterrel! Végezzünk legalább lelki szentáldozást (szítsuk fel az áldozás szándékát magunkban), és erősítsük meg a köteléket Krisztus Urunk és önmagunk, az Egyház és önmagunk, valamint embertársaink és önmagunk között. A szeretet, melynek ősforrása a krisztusi szeretet, többé már ne csak egy érzés legyen bennünk, hanem az életünk kötelező alaptörvénye (krisztusi parancs!), amely megtanít arra, hogy érzéseinket felül írjuk (érzéseinkre hagyatkozva ugyanis nem tudunk mindenkit feltétel nélkül szeretni), és akarattal tudjunk – feltétel nélkül – isteni módon szeretni!
A templomban ma este, 18 órakor végzem az utolsó vacsora emlékére a szentmisét, melyben szeretettel imádkozom plébániánk minden tagjáért (nem csak a templomba járókért), és azokért is, akik a mi közösségünkkel szoktak liturgiáinkon ünnepelni.
Felszítom magamban a lelkipásztori szeretet tüzét, amely jelen levő hívők közössége nélkül is arra késztet, hogy azoknak szenteljem papi életemet, akikhez Uram és Mesterem küldött a papszentelésben (2004. június 18-án).
Szent Margit pártfogását élvező kedves Testvéreim, ma, nagycsütörtök este különös szeretettel és nagyon buzgó imádsággal ölelek magamhoz – a távolból – Mindenkit!
Marics István :-)
