Krisztus Szent Teste és Vére - Úrnapja

Krisztus Szent Teste és Vére - Úrnapja – A – 2020
 
Azért, hogy megértsük a mai ünnep szentírási részeit, és megtanuljuk értékelni Isten jelenlétét (velünk maradását) saját életünkben, látnunk kell az eredeti zsidó ünnep hátterét. A Bibliában a Pászka (arám), vagy pészah (héber) nem más, mint az Úr átvonulása Egyiptomon a kivonulás előtti éjszakán (Niszan hónap 15-22-ig). Ez az első pászka arra utal, amikor Jahve (Isten, az Úr) átvonult Egyiptomon; Izrael fiainak házai mellett elhaladt (Kiv 12,14.23.27). Ekkor a bárányokat az elsőszülöttek megváltására ölték meg (Kiv 12,29), az ajtófélfákra és szemöldökfára kenték a leölt bárány vérét, melyet látva a pusztító angyal, kikerülte házaikat, és nem sújtotta őket az „angyal haragja” (az Úr büntetése). A keserű saláta, amit a vacsorához fogyasztottak, az egyiptomi szolgaság (keserű) jelképe volt. A sietség lett a magyarázata a kovásztalan kenyérnek (nem volt ugyanis idő tésztát keleszteni) és az úti öltözetnek (öv a derékon, bot a kézben). Ez az ünnep családi ünnep volt, ám ez a „család” lehetett nem vérségi kötelékkel összetartozó emberek közössége is; a zarándokok akkori szokás szerint gyakran társultak egymással. Az Úr Jézus is egy ilyen „családot”, közösséget alkotott a tanítványokkal az utolsó vacsora termében… Zsidó hagyomány volt, hogy az ünnepléskor, a kivonulásra történő vissza-emlékezéskor mindenkinek úgy kellett magát tekinteni, mintha saját maga vonult volna ki Egyiptomból. Így Isten egykori szabadító tette a pászkában jelenvalóvá, élővé vált. Aki az előírások szerint megülte ezt az ünnepet, az mintegy újra átélte az Egyiptomból történő kivonulást. Az áldozati állat csak kecske és juh lehet, ami a nomádok számára akkoriban a megélhetést jelentette.
Úrnapja ünnepének első olvasmánya Mózes ötödik könyvéből, a Deuteronomiumból, vagy más névvel, a Második Törvénykönyvből vett részlet. Az egész könyv az öregedő Mózes beszédeit és intelmeit tartalmazza Izrael számára. A mai olvasmányban Mózes, egyiptomi fogság utáni beszédét olvashatjuk, amely egy intelem, figyelmeztetés, mely az egész Izrael számára szóló üzenet. Mózes emlékezteti Izraelt, hogy gondoljanak arra az útra, amelyen Isten, az Úr vezette őket negyven éven keresztül. Már önmagában az a tény, hogy Isten erős kézzel kiszabadította népét a fáraó sanyargató és leigázó fogságából, csoda-esemény volt, ahol Isten maga harcolt az egyiptomiakkal népe, Izrael szabadulásáért. Mózes beszéde érdekes kifejezéseket használ, melyekkel sok mindenre rávilágít: „…negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson, próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem.”
Az első kifejezés, melyre utalnék: „negyven éven át vezetett”. A Szentírásban fontos szimbolikus tartalma van néhány számnak. A tizes csoportok közül kiemelkedik a negyven; az Ószövetségben kilencszer, az Újszövetségben négyszer fordul elő: 40 évig vándorolnak az izraeliták a pusztaságban (Kiv 16,35), 40 napot töltött Mózes a Sínai-hegyen (Kiv 24,18), Jézus a pusztában böjtölve (Mt 4,2; Lk 4,2), s mennybemenetele előtt a tanítványaival (ApCsel 1,3). A 40-es szám egy nemzedék korára vagy egy meglehetősen hosszú, de pontosabban meg nem határozott időszakra is utalhat. Itt azzal a jelentéstartalommal bír, hogy a szolgaságból és leigázásból kiszabadító Isten legalább egy nemzedék korának megfelelő ideig – „negyven éven át” – vezette népét és gondoskodott róla. A „vezette” kifejezésből kihallható továbbá, hogy az Egyiptomból való kivonulás után Jahve nem egyszerűen útjára engedte a népet, nem magára hagyta őket, hanem maga vezette, irányította, hogy célba juttassa, vagyis elvezesse és bevezesse őket az ígéret földjére.
A második kifejezés: a „puszta”. A Szentírásban a puszta lakatlan, elhagyatott, nincs rajta növényzet, kietlen, kiaszott és víztelen, sötét, veszélyes, a démonok, a vadszamár és más vadak tanyája. Ezenkívül még más veszedelmek is fenyegetik az embert a pusztában: éhség, szomjúság, kígyók. Ugyanakkor az Ószövetség idején a puszta Isten megjelenésének és az Istennel való találkozásnak, csodáknak, a szövetség megkötésének, a törvény átadásának, a hűtlenség miatti büntetésnek is a helye. Ozeás és Jeremiás prófétáknál a pusztai tartózkodás Jahvénak és népének az első szeretet, a zavartalan harmónia és hűség ideális ideje is. Izrael pusztai vándorlása az Istenben hívő emberek útjának előképe: kiszolgáltatottan, sötétségben, bizonytalanságok és próbatétek közepette is kitartva vándorol a hívő az ígéret felé. Az Egyház életében, az üldözések idejében a puszta az aszkéták (önmegtagadók) és szerzetesek életének ideális helye volt. Biztosította a teljes szabadságot, melyben megvalósítható az Istennek tetsző élet. Az ember itt búcsút mondott a világnak, hogy az eljövendő élet felé forduljon. A puszta volt a tökéletességért vívott harc helye, ahol e harc árán az ember „angyali életet tud élni”.
A harmadik kifejezés: „hogy megsanyargasson”. Első olvasásra rendkívül furának tűnik, hogy a „szabadító Isten” „megsanyargat”. Ez a fogalom arra szolgál, hogy Isten nagyszerű szabadító tettét még élesebben érzékeltesse, vagyis kifejezze, hogy a szorongatott helyzetben levő emberen segít az Úr. Ennek értelme: Isten megengedi (nem előidézi!) a sanyarúságot, hogy az ember figyelmét még inkább önmaga felé fordítsa.
A negyedik kifejezés: „hogy próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet”. A próba (latinul: probatio) bizonyítási mód, alkalmasság vagy igazság tapasztalati úton történő vizsgálata. A Szentírásban olvashatjuk: „Isten ismeri és próbára teszi az emberek cselekedeteit” (1Sám 2,3); látja a szívet és a vesét (Zsolt 7,10). Isten próbára tette Ábrahámot (Ter 22,11) és Tóbiást, megpróbálta a népét, „vajon teljes szívvel szereti-e az Urat” (MTörv 13,4; 2Krón 32,31). Isten a próbatételt mindig az ember javára engedi meg, mert a próba, mely általában megpróbáltatás és szorongatás, megtisztít és megerősít. Ezenkívül megmutatkozik benne az ember számára is önmaga hűsége vagy hűtlensége, alkalmatlansága vagy felkészültsége hivatása betöltésére (pl. Ábrahám kiállta a próbát, ezért lett népének atyja). Az embernek tehát szüksége van a próbákra, az igazak ezt tudják és kérik Istentől: „Ítélj meg engem, Uram, tégy próbára, és kísérts meg engem; égesd a vesémet és a szívemet!” (Zsolt 25,2). „Vizsgálj meg, Istenem, és vizsgáld meg a szívemet, tégy próbára és ismerd meg ösvényeimet, és lássad, ha a hiúság útja van bennem, és vezess engem az örök úton” (Zsolt 138,23). Sajátságos fordulat, amikor az ember Istent akarja próbára tenni, ez annak jele, hogy nem bízik benne (ez az istenkísértés). A kérdés – „Ha van Isten, miért engedte...?” –, önmagában Isten létének kétségbevonása, mely Isten népét is megkísértette a pusztában: „keserűséget okoztak Izrael szentjének” (Zsolt 78,41); „atyáitok próbára tettek engem, jóllehet látták tetteimet” (Zsolt 95,9).
Az ötödik kifejezés: „vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem”. Isten igazmondó, minden tette igaz. Isten hű önmagához és parancsaihoz. A szövetségkötésben Isten hű marad mindvégig, ám az ember hajlamos arra, hogy hűtlenné váljon. A szövetség megszegésében nem Isten a gyenge láncszem, hanem az ember, aki gyenge és esendő, elfordul újra és újra az Istentől. Isten azért teszi próbára az embert, hogy lássa, hűséges-e hozzá teremtménye, megtartja-e a neki adott parancsokat.
A hatodik kifejezés: „mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek”. A manna titokzatos táplálék, amellyel Izrael fiai a pusztai vándorlás idején táplálkoztak, míg Kánaánba nem értek és annak termékeit nem ehették. A manna név a Kiv 16,15 szerint Izrael fiainak kérdéséből ered: man hu, 'mi ez?' Amikor az éhező nép zúgolódott, Jahve megígérte, hogy kenyeret hullat az égből, ezért a manna égi kenyér, az erősek (angyalok) kenyere, az angyalok eledele. Izrael fiai reggel találták a mannát a pusztában. „Valami finom szemcsés dolog” volt, mint a dér a földön, fehér, mint a koriandermag, íze pedig a mézeskalácsra hasonlított. A manna keletkezésére több természettudományos magyarázat[1] is lehetséges, de mindegyik föltételezi a Gondviselés csodáját.
         A hetedik kifejezés: „hogy megtudd, nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Úr szájából származik”. Az ember test és lélek. Ahhoz, hogy a test éljen, táplálni kell földi táplálékkal, ahhoz, hogy a lélek éljen, táplálni kell lelki táplálékkal. Az idézett mondta éppen arra világít rá, hogy az ember nem csak test, hanem test és lélek, vagyis mindkettőt táplálni kell, hogy éljen. Az Úr szájából (az ember számára adott kinyilatkoztatásból) fakad az, amivel a földi táplálék (kenyér) mellett élhet az ember. Isten szava „étel” az ember számára.
         Összefoglalva az első olvasmányt, megállapíthatjuk, hogy Isten mindig kész arra, hogy gondoskodjon népéről. Amikor próbára tesz, akkor is szeretetét mutatja meg, de közben felemel és megerősít, hogy minden nehézségben merjünk bízni benne. Ez az egész elbeszélés ószövetségi előképe az Úrnapján olvasott evangéliumnak.
 
Az Úr Jézus egyértelműen fogalmaz, kimondja, hogy ő az élet kenyere. A kenyér pedig arra való, hogy egyenek belőle. Mivel ez, a Jézus által nyújtott kenyér a mennyből jön, és az (isteni) életet hordozza, azért aki eszik belőle, az örökké él. Nem úgy, hogy elkerüli a halált, hanem úgy, ahogy a benne hívőkről mondta, hogy feltámasztja őket az utolsó napon. Jézus rámutat arra, hogy ő, mint az Atyától jövő kenyér, valósággá válik abban a kenyérben, amelyet adni fog, s ez a kenyér az ő teste lesz, amelyet feláldoznak a világ életéért. Jézus ezen szavai már az áldozatra utalnak… Ezek a szavak azonban más dologra is ráirányítják a figyelmünket, mégpedig arra, hogy Jézusban nemcsak hinni kell, hanem az áldozati lakomán keresztül részesedni is kell benne.
         A zsidó hallgatók azon ütköztek meg, hogy az Úr Jézus olyan kenyeret ígér, amely a saját teste. Ez az egymásközti vitájuk valójában hitetlenségük kifejezése volt. Az Úr Jézus azonban nem magyarázkodik tovább, hanem ünnepélyesen összefoglalja mindazt, amire eddig célzott: „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,53) Szavaiból kitűnik, hogy az ő teste és vére az örök élet forrása és biztosítéka. Ez azt is jelenti, hogy az általa adott „táplálék” a test halálraszántságát orvosolja. Jézus teste valóságos étel és a vére valóságos ital. Olyan szükség van rá, mint a közönséges ételre és italra az élet fenntartásához. Mivel pedig valóságos étel és ital, magában hordozza a tápláló erőt.
         Az ember azáltal részesül a megígért életben, hogy maradandóan eggyé válik Jézussal, az élet hordozójával: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne.” (Jn 6,56) Itt nem az evés és ivás az, amely önmagában jelentős, hanem inkább az a személyes kapcsolat, amely a vétel által létrejön. A földi étel beleépül a testbe, az az étel és ital azonban személyes kölcsönhatást hoz létre. Ez az ún. egymásban levés.
         A természetfeletti élet közlése annak mintájára megy végbe, ahogy az Atya közli az életet a Fiúval: „Engem az élő Atya küldött, s én általa élek, így az is élni fog, aki engem eszik.” (Jn 6,57) A Fiú az Atyától kapta az életet, s azt, mint sajátját hordozza, ezért van hatalma arra, hogy az emberekkel is közölje. Aki az általa adott kenyeret eszi, az az ő testét, sőt, őt magát eszi. Az Úr Jézus az Eucharisztián keresztül nemcsak megszenteli az embert, hanem átadja neki szellemi hatását és életerejét is.
         A mennyből alászállott kenyér sokkal magasztosabb a mannánál, amit az atyák ettek. Az nem adott orvoslást a halálra, tehát nem lehetett az élet kenyerének nevezni. Viszont aki ezt a kenyeret eszi, örökké él. Az örök élet forrása egyedül Jézus, aki az Eucharisztiában mint éltető forrás maradt Egyházában. Ezt a velünk maradását ünnepeljük Úrnapján.
         Minden szentmise gyökere az utolsó vacsora. A II. Vatikáni Zsinat így nevezi az Eucharisztiát: „Csúcs és Forrás”. Szent II. János Pál pápa ezt írja a Mane nobiscum Domine kezdetű apostoli levelében: „Az Eukarisztia szentségében folyamatosan az isteni élet forrásaként adja magát az emberiségnek.” A hívő ember számára minden kegyelem forrása a legszentebb Eucharisztia, lelkünk és testünk tápláléka, földi és örök életünk forrása és csúcsa. Köszönjük meg ezt a nagy ajándékot, és a gyakori szentáldozásaink szolgálják testi és lelki egyesülésünket Jézussal, mindannyiunk Mesterével!
 

[1] Az Alga-elmélet szerint a szél által szállított száraz kékalgatelepek, amelyek tudományos nevüket (Nostocaceae) a görög notisz, 'nedvesség' szóból kapták, az éjjeli párában megduzzadva hajnalra ehető csomókat képeznek. A szóba jöhető kocsonyamoszat ugyan a szélsőségesen száraz, köves-homokos helyeket kedveli, olajzöld telepei morzsalékosak, igen vékonyak, kemények és rossz ízűek. Csak esők után indulnak rohamos növekedésnek. A szövegben jelzett nagy mennyiség rendszeres képződése e száraz területen nem lehetséges e Sínai-félszigeten egyébként is ritka fajnál. Ez tehát a legkevésbé valószínű magyarázat. A zuzmó-elmélet szerint a mannaképződést a mannazuzmók (Lecanoraceae) családjába tartozó tömeges fajok, elsősorban a földi kenyér nevű ehető zuzmó gyors elszaporodásával magyarázza. A sivatagi homokon és sziklafelszíneken élő zuzmó az éjjeli harmattól 1 cm vastagra duzzadt réteget alkot, majd a hőségben újra kiszárad. E száraz darabokat a szél szállítja tovább, amíg valahol leejti őket, ahol újra elszaporodnak. A beduinok alkalmanként ma is gyűjtik és fogyasztják ezt az ’égi ajándékot’, de ennyi ember táplálásához szükséges mennyiség napi összegyűjtése így semmiképp nem feltételezhető, már csak azért sem, mert a zuzmók megjelenése és főleg mennyisége soha nem állandó és rendszeres. Az izzadmány-elmélet szerint a manna bizonyos sivatagi növények fiatal ágainak bőrszövetén pajzstetvek által ejtett szúrások nyomán glükózban, fruktózban és pektinben gazdag, ragadós, édes, gyantaszerű izzadmány képződik, amely gyorsan megszilárdul, és sárgásfehér golyócskák formájában hull a földre. Ezeket a gyors bomlás és beszáradás miatt hajnalban kell összegyűjteni. A beduinok ma is ilyenkor szedik össze és fogyasztják. A lehullott és megszáradt izzadmányt „bibliai manna” néven a kolostorokban árulják és gyakran ma is sütemények édesítésére használják. A manna fogyasztása azonban csak táplálék-kiegészítőként képzelhető el, hiszen a megsokasodott embertömeg számára évekig naponta olyan mennyiség lett volna szükséges, amelynek termelődése még ilyen nagy területen sem képzelhető el természetes úton. Manna-növények: tevetövis, mannatövis, gyökértörzsével gyorsan terjedő folyóparti cserje, hosszú, vízszintes ágtövisek tövében erednek apró levelei és virágai; szőrös karfiolcserje, dús elágazású, alacsony, pozsgás cserje apró, tüskéscsúcsú levelekkel és fakósárga ágvégi virágfejekkel; pusztai selyemkóró, vékony, lándzsás levelű, fehér, hónalji virágzatú, kopasz termésű sivatagi cserje; sivatagi kapri, kemény, kerek levelű pozsgás kúszónövény; fekete sócserje, sűrűn ízelt fekete szárai dúsan elágaznak; mannacserje, igen változékony lombú cserje, levelei a kiváló sótól fehérlők, sós sivatagok leggyakoribb mannacserjéje. Az újabb kutatások fényében ez a manna legvalószínűbb természetes magyarázata.


 

2020. július 31.
Évközi 18. vasárnap
A héten elsőpéntek (aug.7.) lesz. Az időseket és a betegeket a szokott időben látogatom. Az esti szentmise előtt, 17 órától imaóra lesz a Rózsafüzér Társulat vezetésével, alatta szentgyónási lehetőség.
Bővebben
2020. július 31.
Templomunk liturgikus rendje
A Koronavírus-járvány miatt templomunkban elmaradt a tavaszi bérmálás. Az új időpont szeptember 6., vasárnap.
Bővebben
2020. július 31.
Evangélium
„Megnyitod kezedet, Istenem, és táplálsz minket.” (Zsolt 144)
Bővebben